Világ polgárai egyesüljetek?!

Véleményformálási, döntéshozási folyamatokban, így demokráciákban a legitimitásért folytatott politikai mobilizációs folyamatokban is, az azonosulás megkönnyítéséért, egyes gyűjtőfogalmak és jelszavak használatai a választópolgárok kegyeiért folytatott vélemény- és programütköztetések során nagy mértékben inflálódnak. Nemegyszer kerülnek ezen fogalmak kisajátításra, holott maguk a fogalmak egy egyértelmű (politikai) irányzat jellemzésére alkalmatlanok. Ezen fogalmak halmazába tartoznak az alábbi írás tárgyait képző „polgár-polgárság-polgári” kifejezések, melyeket európai konzervatív-keresztény-jobboldali pártok előszeretettel használnak választóik, szimpatizánsaik jellemzésére. Valójában, elválva a szavak szellemtörténetétől új tartalommal töltődnek meg ezen fogalmak, ill. egy történelmi folytonosságra hivatkozva (egyébként helytelenül) egy hagyomány folytatását sugallják, elfelejtve vagy szándékosan félretolva azt, hogy mi is eredeti jelentésük.

Hibás gondolkodás – a fogalmak kavalkádja

Korunk figyelemre méltó jelenségei közé tartozik kontinensünkön, hogy számos dolog, amit a politika ma értékesnek tart, ismét a „polgári“ jelzővel kerül ellátásra, ami a (Nyugat-) Európában, 1968-ban bekövetkezett etablált gondolkodással szebeni törés tekintetében meglepőnek tűnhet. Azonban az, hogy valójában milyen értelemben használják ma a jelzőt, legtöbbször rejtély marad. Mint számos kollektívát konnotáló fogalomnál, a használók felfogása szerint, ezesetben is egy elválasztó, határt meghúzó kifejezéssel állhatunk szemben, már ha a fogalom történelmi jelentéséből indulunk ki. Mely határról van szó és fenntartható-e ez a határ, ill. ott húzódik-e, ahol a fent megnevezett használói azt elképzelik?

Először is nem tűnik értelmetlennek a három fogalom egymástól elkülönített vizsgálata (már amennyire ez lehetséges), valamint mindhárom fogalom esetében egy történelmi és egy normatív jelentés körbehatárolása. Az eredmények így esetleg pontosabb választ adhatnak a fogalomtriáda mai használatával kapcsolatban felmerült kérdésekre.

A (városi) polgárság a modern társadalmak (ki)alakulásának folyamatában, az arisztokráciával és a klérussal szemben, kezdetben a kapitalista struktúra fejlődésével együtemben meggazdagodott burzsoá, aki később citoyen lesz és a (szekularizált) államtól feladatokat és terheket vállal át a köz javára. A magyar „polgár“ szó a német „Bürger”-ből származik és hasonlóan a némethez nem tesz különbséget a két jelentés között ill. a kifejezésben egyesíti azokat, így ez ahogy azt Christian Grave boroszlói (Bresslau) filozófus és fordító 1792-ben megjegyezte esetleg „(…) több méltósággal bír (…)“.

A polgárság mint történelmi osztály megszűnt létezni

A polgárosodás folyamata Magyarországon, a nyugateurópai folyamatokhoz képest egyébként is lassabban történt, (elsősorban a zsidó és a németajkú kisebbségeknél, később a nemeseknél), friss hajtásai a második világháború során vagy elpusztultak vagy egyes részei önnön értékeivel szembefordulva felszámolta magát. Esetleges megmaradt nyomait pedig a világháborúra következő kommunista rendszer felszámolta és a rendszerváltásig ez a helyzet nem is igen változott.

Nincsenek családok, melyekben a termelőeszközök tulajdonának öröklése valamely meghatározható életvitelhez vagy értékekhez lenne kötve. Ezek nélkül azonban a szociális felemelkedés, így egy behatárolható csoport kialakulása, megtestesülése hiányos. A rendszerváltás után egyelőre ez a kijelentés fenntartható, a termelőeszközök tulajdoni struktúrája a végbement (nem konfliktusmentes, illetőleg vitatandó) privatizációnak köszönhetően ugyan átalakult, gyakorlatilag anélkül (kivételek persze vannak) hogy a keresett kísérő jelenségek fellelhetőek lennének. A társadalom agrár-ipari-szolgáltató-tudás orientált struktúraváltásában csupán a termelőeszközökhöz kötött tényező keresése egyébként is kétséges. Egy bizonyos folytonosság kimondatlan konnotációja eltávolodik a „polgárság” történelmi definiciójától, annak történelmi szerepbetöltésétől. A „polgárság” felé mutatott sóvárgás így egy klasszikus konzervatív dilemmát mutat, mégpedig valami olyasmi újraélesztését, ami ebben a formában visszahozhatatlanul eltűnni látszik. Aki ma gazdag, az gyakorlatilag azt csinál amit akar.

A polgárság eltűnésével maradtak azonban a „polgár” és a „polgári” fogalmak, melyek a rendszerváltás után szintén a hagyományostól eltérő tartalommal kerültek megtöltésre. Hagyományosan a jelentéssel szoros kapcsolatban állna a kapitalista gazdasági rendszer, de mindenek előtt a „polgári demokrácia”, melyet annak idején Európa szerte a polgárság vívott ki a nemességgel és a monarchiával szemben. A „polgári demokrácia” fogalmának használata a magyar történelem tükrében túlzott jóindulatra vallana, de a rendszerváltás tükrében is inkább egy európai hagyomány revitalizásáról, pontosabban annak fogalmi átültetéséről lehet szó, mintsem egy történelmi tekintetben pontos meghatározásról. A folytonosság képének fenntartása ebben az értelemben is hibás. Ennek ellenére a fogalom puszta használata hordozhatná magában azt, ami érték, mely normatív jelentőséggel bírna, megtestesítve valamely politikai felhívást vagy apellációt. Hiszen politológiai olvasatában, ismételve a fentieket, a „polgár” kettős jelentéssel bír: a kapitalista rendszer –tevékenységei által– alkotó elemévé váló „burzsoá” és az állampolgár személyében. Elkötelezettséget, szociális felelősséget, közhasznú tevékenységet, szolidaritást gyakorlatilag csak az állampolgártól lehet számonkérni, illetőleg elvárni.

Nem utolsó sorban azonban egy demokráciában mindenki állampolgárnak számít, függetlenül a bevételeitől, a gazdasági szerepvállalásától, a (politikai) hovatartozásától vagy a származásától. Eme felfogás értelemben a demokrácia ellen szólna az, ha bármely követelést kizárólag vagy túlnyomóan egy bizonyos csoport felé fogalmaznánk meg, amely így az állam valódi hordozóelemeként privilégiumokra tenne szert és így a többiek fölé helyeződne. Itt jelentkezik legkésőbb a fogalom kisajátítóinak gondolkodási hibája.

Egyenesen a demokrácia gondolatának kivájása lenne az elképzelés, miszerint a saját felemelkedésen és mások egyidejű lesüllyedésén keresztül, a saját pozíció ünnepelve deklarálhatóvá válna, melyben az aktuális vagy a jövendő szociális konfliktusok, feszültségek egyszerűen mintegy „természetes adottság” kerülnének elfogadásra. Ez teljes mértékben ellentétben állna azzal, amit a polgárság revitalizálásához kötött remények prognosztizálnak. Egy társadalmi csoportok között elérendő „történelmi szerződést” proklamálók, valószínű intenciójukkal ellentétben, ezen paradoxon kialakításához és elmélyítéséhez járulnának hozzá.

A harmadik fogalom, melynek használata visszatérően (fogalom)zavart kelt, a „polgári” attribútum használata. A „polgári” deklarált hagyománnyal bíró értékek mentén alakul és egy bizonyos életvitel jellemzi. Itt is a fogalom kettősségével állunk szemben. A fogalom aktuális felfogással töltött, valóban létező – tehát nem kőbevésett – tartalmával és egy imaginatív, állandó érvényességű jelentéssel, melyet számon lehet kérni, melynek számonkérésétől stabilizációs (így pozitív) hatást várnak a követelők a társadalomra nézve. Érdekes módon mindkettő, bár a második kiélezettebben, egyfajta kultúrakritika, hisz a polgári viselkedés nem bír determinisztikus karakterrel, nem egy bizonyos, kizárólagos politikai irányt vagy egy bizonyos vallást jelent.

Max Weber „protestáns etikája” tendenciájában esetleg differenciáltabb a történelmi fejlődés tükrében és erre hivatkozva konzervatív vagy jobboldali politikusok reklamálhatnák maguknak a vélt igazságukat. A „polgári” jelző ilyen irányú aznosítása azonban nem felel meg az európai és a magyaroroszági társadalmi képeknek. Az így valós „polgári”, ha eltekintünk a nyakkendő és a családi porcelán használatától, származásra utalna. Beszéd és gondolkodási aktusokról lehetne szó, habitusról, büszkeségről, méltóságról, szerénységről, melyek a példaként szolgáló, megnevezett rekvizítumok nélkül is működnek. Ezek individuálisan kerülnek kialakításra és átadásra, hasonló odafigyeléssel mint esetleg ez a múltban a nemeseknél történt. Azaz egy szociális, valóban csoportformáló szokásról lenne szó, mely azonban a gazdasági kialakulási feltételeitől (és a politikai döntéshozástól) nagymértékben, ha nem teljesen emancipálódott. Ez a „polgári” egyelőre politikamentes, a polgári identitások nem a cég, szakszervezet, párt vagy vallás mentén formálódnak (ami ezek mentén formálódik, annak valóban van csoportképző ereje, de az nem a polgári identitásokkal áll összefüggésben). Tulajdon és tudás, képzettség és műveltség valóban nem számítanak elutasítandónak, és ezen tulajdonságok megragadásának, valamint célzott terjesztésének, bővítésének felismerése közelebb hozhatja a vizsgálót a polgári identitások alakulásának megértéséhez. A kortárs, mértékeiben kisebb, burzsoá metamorfózisok nincsenek tekintettel a politikai hovatartozásra, pontosan azért figyelemre méltóak, mert ellentétben a történelmi szerepekkel apró baloldali vagy volt baloldai miliőkben zajlanak.

Aki magát ma polgárnak vallja, az valójában azt szignalizálja, hogy tud elsősorban saját magának pl. a fogyasztásban, az élvezetekben, a szexualitásban határokat szabni. A morál véletlenül sem vész el, azonban az immár nem egy megbízható koordinátarendszerben található, melyben biztosan fellelhető lenne a megengedett és a tiltott. A saját cselekedet behatárolása és ennek kialakítása az egyén feladata. Ìgy a polgári habitus, ellentétben a politikusi meghatározások elképzelésével Európában, így Magyarországon is nem homogén és nem kiszámítható. Arról szól, hogy hogyan lehet a bipoláris világ eltűnése után jelentkező szabadságot és a globalizációt, a modernizációt szuverén módon alakítani és arra nem mint kívűlről erőltetett sablonra tekinteni. Az új, más alapokra helyezett polgárosodási folyamat jövőbeli eredményességének szempontjából ennek megértése esszenciális és ez valóban részben visszamutat a burzsoá-citoyen fejlődési folyamatra.

Kertész Imre 2007 júniusában a berlini Művészetek Akadémiája „Perspektive Europa” címmel tartott kongresszusán a következő gondolatokkal zárta beszédét: „(...) az a civilizáció, amely nem mondja ki világosan az értékeit, vagy amely e kinyilvánított értékeit cserben hagyja, az a pusztulás, a végelgyengülés útjára lép. Akkor majd mások fogják kimondani ezeket az értékeket, s e mások szájában azok már nem értékek lesznek többé, hanem megannyi ürügy a korlátlan hatalomra, a korlátlan pusztításra. Mint mondtam, magunkra maradtunk, nem vezet bennünket sem égi, sem földi útmutató; értékeinket magunknak kell megteremtenünk, napról napra s azzal a kitartó, bár láthatatlan etikai munkálkodással, amely ezeket az értékeket végül a napvilágra hozza s új európai kultúrává avatja.(...)”

Ennek jegyében: Európa polgárai, Magyarország polgárai...
a civiltársadalom nyakkendő nélkül is működik, nélkületek azonban nem!

Munkálatok a munka ünnepén

Május 1-je, a tavasz (be)fogadása, a munka ünnepe, hagyományosan a szakszervezetek rendezvényeit is jelenti. Németországban, Berlinben a május 1-je a napközbeni ünneplésről szól. A nap lemenetelével azonban erőszakos kimenetelű tüntesékről, lángokban úszó autókról, kukákról, utcakövekkel bedobott bankfiókok ablakairól, kifosztott üzletekről festő képek uralhatják a köztudatot.

Bár évek óta szignifikánsan csökken az erőszakos megmozdulások száma, csakúgy, mint az előállt károk értéke is, nehezen tud megszabadulni a német főváros az évtizedek alatt a nyilvánosságban megszilárdult képétől. A változás mégsem tagadható, ami a rendőrség fellépési stratégiájának is köszönhető (a berlini polgárok átlagéletkorának emelkedése mellett), hisz a rohamrendőrség helyett – akik a problémás kerületek ismert tereinek közelében, a mellékutcákba húzódnak vissza, felkészülve, készenlétben minden lehetségesre – könnyű öltözetű, fegyvertelen, nemegyszer közalkalmazott hölgyek, a deeszkalációs csoport, illetőleg az „antikonfliktus team” tagjai, az ún. „kinyújtott kéz“ taktikáját alkalmazva, dialógusokat keresve próbálják sikeresen megakadályozni a problémás, veszélyt jelenthető helyzetek kialakulását. Ettől függetlenül nem küszöbölhető ki teljesen, hogy elvétve mégis történjenek erőszakos megmozdulások. A kreuzbergi éjszakák –mint azt egy Németországban közismert nóta is állítja – hosszúak...

Idén talán az is hozzájárult a berlini, többnyire békés május 1-hez, hogy Hamburgban és Nürnbergben a jobbradikális párt, a magát „nemzeti demokratikusnak“ nevező NPD szimpatizánsai tüntetéseket jelentettek be. A nemzetiek tüntetéseire, mint az Németországban hagyományos, mindkét városban ellentüntetések is bejelentésre kerültek, így nem volt alaptalan az a feltevés, miszerint az erőszakot nem elutasító szélsőbaloldali, anarchista csoportok nem Berlinbe mennek a májusfák állításának napján, hanem csatlakoznak a bejelentett ellentüntetésekhez.

A bajorországi Nürnbergben még a tüntetés előtti héten nyilvánvalóvá vált, hogy az egyébként is határozott fellépéséről ismert bajor rendőrség elsődleges célja, hogy a két tüntetés részvevőit még véletlenül se engedje közel egymáshoz. A tartomány miniszterelnöke, Günther Beckstein (CSU) nyomatékosan kijelentette, hogy a nácik számára történelmi jelentőségű frank városban (Nürnbergben tartotta az NSDAP a birodalmi pártnapokat) nem tartanak igényt (neo)nácikra.

Hamburgban is nyilván ez volt a rendfenntartó erők elsődleges premisszája, mégis stratégiai és taktikai hibáknak köszönhetően, különböző tényezők együttes fennállása következtében az erőszakos megnyílvánulások rég elfelejtett formái és mértéke volt jellemző a hamburgi májusköszöntésre.

A rendőrség már a demonstrációk kezdete előtt kritizálta a felvonulások kérvényeit elbíráló bíróság döntését, mely nem talált kivetnivalót abban, hogy a két menet – bár időben elcsúsztatva – részben egyező útvonalon zajlódjon. A két csoport egymással való találkozasának kiküszöbölését, az időbeni elválasztás illúziója inkább nehezítette, mintsem elérte volna a döntéshozók célját.

Hamburgban, a tartományi joggal bíró városban, nemrég tartottak választásokat. A kereszténydemokrata CDU elveszítette abszolút többségét, hagyományos koalíciós partnere, a liberális FDP számára áthidalhatatlan akadályt jelentett az 5 %-os küszöb, a nagykoalíció (CDU-SPD) szövetségi mintára pl. a CDU által preferált kórházprivatizáció miatt nem jelentett alternatívát, így a konzervatív pártnak más koalíciós partner után kellett néznie. Az NDK-s Szocialista Egységpárt (SED) utódja, a „Linke”, mely nem kis meglepetésre bejutott a parlamentbe, meg sem fordult a lehetséges koalíciós partnerek listáján, így szinte kizárásos alapon maradtak a zöldek. A két párt társulása Németországban tartományi szinten precedens eset, eredményessége – az ökonómiai prosperálás és az ökológiai folytonosság ötvözete – kihatással bírhat a CDU partnerkeresésére a jövő évi szövetségi választások után.

A friss hamburgi koalíció azonban eddig nem volt képes egységes fellépési irányelveket felállítani a radikális megmozdulásokkal szemben, ennek fontosságát, utólag megállapítva, nyilván alábecsülték. Ez is szerepet játszhatott abban, hogy nem Berlinben és nem Nürnbergben történtek heves összecsapások.

A mintegy 1500 neonácival szemben óvatos becslések szerint is mintegy 10.000 elentüntető állt szemben.

A hamburgi rendőrparancsnok, Werner Jantosch értékelő tájékoztatóján aláhúzta, hogy ha nem álltak volna a rendőrök a két csoport közé, most nagy valószínűséggel halálos áldozatokról kellene beszámolnia.

Meglepetésként, szinte tanácstalanul konstatálták az elemzők, hogy a neonáci felvonulók közötti, mintegy 400, magukat „autonóm nacionalistának” nevező csoport tagjainak száma dupla akkora volt, mint amennyit a német államvédelem (Verfassungsschutz – az egyik német titkosszolgálat a 3 közül) eddig regisztrált. A téves infomáció felhasználása a rendőrség hibás felkészülését, a helyzet téves megítélését, az esetlegességek hamis feltérképezését eredményezte.

Az „autonóm nacionalisták” külsőjüket tekintve megegyeztek a balradikális csoportoknak tulajdonított külsővel, ami zavart okozott a rendőrök között. Jelre, ill. parancsra történt támadásuk eleinte elsősorban a rendőrök ellen irányult, amely szintén az anarchista csoportok magatartásához hasonlított.

Az őrizetbe vettek többsége nem Hamburgban bejelentett személy volt, mint az a két fiatal jénai nacionalista sem, akiket hat jármű felgyújtásának alapos gyanújával vezettek el. Ez is alátámasztja a rendőrség utólagos értékelését, miszerint alaposan megszervezett és koordinált, paramilitáris jellegű, az összecsapásokkal kalkuláló, mitöbb azokat kifejezetten kezdeményező megmozdulásról lehet beszélni a jobbradikális oldalon.

Ennek minősége és mértéke mindenképpen újszerűnek mondható az eddig ismert, átláthatónak nevezhető neonáci akciók palettáján.

A hamburgi rendőrség felkészülése szintén vonhat kritikát maga után, bár valóban elismerésként is megjegyezhető, hogy halálos áldozatról nem kell beszámolni... A bevetésre kirendelt rendfenntartók száma, a helyzet alakulásához képest kétség kívül alacsony volt, ami az erőszakpotenciál alábecslését tükrözi. Az időnként valóban anarchisztikus szituációkon az sem tudott lényegesen változtatni, hogy a Hamburghoz viszonyítottan békés Berlinből helikopterek segítségével áthelyeztek egy rendőrszázadot az Elba partjára. Az akció az évek alatt többször bevállt, két nagyváros közötti biztonságpolitikai témákra vonatkozó partnerszerződés működését támasztja alá, de utólag példaszerűen demonstrálja a hanzavárosban uralkodott kétségbeesést.

Karakterisztikus a kialakult káosszal határos helyzetre, hogy az elvonuló neonáci tüntetők egy kisebb csoportja idő közben hatalmába kerített egy személyvonatot. A fel- és leszállást erőszakkal megakadályozták, a szerelvény hangosbemondóján pedig a bezárt utazóközönség tudtára adták, hogy a német vasút mostantól a külföldieket elkülönítve szállítja. „Feketék, zsidók és egyéb idegen elemek számára tehervonatokat iktatnak be.”

A hamburgi május 1-je értékelésénél csekély vígasz csupán, hogy az ellentüntetők száma lényegesen magasabb volt, a neonáci garázda gárda csoportjainál, hogy a rendőrség minden tőle telhetőt megtett felszereltsége és rendelkezésre álló ereje függvényében és hogy a város politikusai megrökönyödve, de kategórikusan, egyhangúan ítélték el a jobbextrém zavargásokat.

Nyilván nem lehet egy bizonyos pontra visszavezetni a történteket. Több, egymástól különálló intézmény mérlegelésében, döntéshozatalában is hiba történt, így a bíróságon, a politikai döntéshozóknál, a rendőrségnél, a titkosszolgálatnál. A jobbradikális, jobbextrém közeg lényegesen szervezettebb, felkészültebb és erőszakra hajlamosabb, mint a róluk alkotott eddigi kép ezt feltételezte. Ebből a szempontból sajnos sikeresnek mondható a neonáci erődemonstráció. Ha ehhez hiányos információkra alapozott hibás döntések is társulnak a demokrácia intézményeinek képviselői részéről, az egyedül maradt civil társadalom nem tud határt szabni az antidemokratikus, alkotmányellenes erőknek. A nyilvánosság ereje, az ellentüntetések, a civil társadalom zárt felépése a neonácikkal szemben fontos úgy a belső, mint a külső kommunikáció szempontjából, de ehhez társulnia kell a jogállam demokratikus intézményeinek. Nem helyettesítve, hanem kiegészítve egymást. Visszatérően, nap mint nap.