Munkálatok a munka ünnepén

Május 1-je, a tavasz (be)fogadása, a munka ünnepe, hagyományosan a szakszervezetek rendezvényeit is jelenti. Németországban, Berlinben a május 1-je a napközbeni ünneplésről szól. A nap lemenetelével azonban erőszakos kimenetelű tüntesékről, lángokban úszó autókról, kukákról, utcakövekkel bedobott bankfiókok ablakairól, kifosztott üzletekről festő képek uralhatják a köztudatot.

Bár évek óta szignifikánsan csökken az erőszakos megmozdulások száma, csakúgy, mint az előállt károk értéke is, nehezen tud megszabadulni a német főváros az évtizedek alatt a nyilvánosságban megszilárdult képétől. A változás mégsem tagadható, ami a rendőrség fellépési stratégiájának is köszönhető (a berlini polgárok átlagéletkorának emelkedése mellett), hisz a rohamrendőrség helyett – akik a problémás kerületek ismert tereinek közelében, a mellékutcákba húzódnak vissza, felkészülve, készenlétben minden lehetségesre – könnyű öltözetű, fegyvertelen, nemegyszer közalkalmazott hölgyek, a deeszkalációs csoport, illetőleg az „antikonfliktus team” tagjai, az ún. „kinyújtott kéz“ taktikáját alkalmazva, dialógusokat keresve próbálják sikeresen megakadályozni a problémás, veszélyt jelenthető helyzetek kialakulását. Ettől függetlenül nem küszöbölhető ki teljesen, hogy elvétve mégis történjenek erőszakos megmozdulások. A kreuzbergi éjszakák –mint azt egy Németországban közismert nóta is állítja – hosszúak...

Idén talán az is hozzájárult a berlini, többnyire békés május 1-hez, hogy Hamburgban és Nürnbergben a jobbradikális párt, a magát „nemzeti demokratikusnak“ nevező NPD szimpatizánsai tüntetéseket jelentettek be. A nemzetiek tüntetéseire, mint az Németországban hagyományos, mindkét városban ellentüntetések is bejelentésre kerültek, így nem volt alaptalan az a feltevés, miszerint az erőszakot nem elutasító szélsőbaloldali, anarchista csoportok nem Berlinbe mennek a májusfák állításának napján, hanem csatlakoznak a bejelentett ellentüntetésekhez.

A bajorországi Nürnbergben még a tüntetés előtti héten nyilvánvalóvá vált, hogy az egyébként is határozott fellépéséről ismert bajor rendőrség elsődleges célja, hogy a két tüntetés részvevőit még véletlenül se engedje közel egymáshoz. A tartomány miniszterelnöke, Günther Beckstein (CSU) nyomatékosan kijelentette, hogy a nácik számára történelmi jelentőségű frank városban (Nürnbergben tartotta az NSDAP a birodalmi pártnapokat) nem tartanak igényt (neo)nácikra.

Hamburgban is nyilván ez volt a rendfenntartó erők elsődleges premisszája, mégis stratégiai és taktikai hibáknak köszönhetően, különböző tényezők együttes fennállása következtében az erőszakos megnyílvánulások rég elfelejtett formái és mértéke volt jellemző a hamburgi májusköszöntésre.

A rendőrség már a demonstrációk kezdete előtt kritizálta a felvonulások kérvényeit elbíráló bíróság döntését, mely nem talált kivetnivalót abban, hogy a két menet – bár időben elcsúsztatva – részben egyező útvonalon zajlódjon. A két csoport egymással való találkozasának kiküszöbölését, az időbeni elválasztás illúziója inkább nehezítette, mintsem elérte volna a döntéshozók célját.

Hamburgban, a tartományi joggal bíró városban, nemrég tartottak választásokat. A kereszténydemokrata CDU elveszítette abszolút többségét, hagyományos koalíciós partnere, a liberális FDP számára áthidalhatatlan akadályt jelentett az 5 %-os küszöb, a nagykoalíció (CDU-SPD) szövetségi mintára pl. a CDU által preferált kórházprivatizáció miatt nem jelentett alternatívát, így a konzervatív pártnak más koalíciós partner után kellett néznie. Az NDK-s Szocialista Egységpárt (SED) utódja, a „Linke”, mely nem kis meglepetésre bejutott a parlamentbe, meg sem fordult a lehetséges koalíciós partnerek listáján, így szinte kizárásos alapon maradtak a zöldek. A két párt társulása Németországban tartományi szinten precedens eset, eredményessége – az ökonómiai prosperálás és az ökológiai folytonosság ötvözete – kihatással bírhat a CDU partnerkeresésére a jövő évi szövetségi választások után.

A friss hamburgi koalíció azonban eddig nem volt képes egységes fellépési irányelveket felállítani a radikális megmozdulásokkal szemben, ennek fontosságát, utólag megállapítva, nyilván alábecsülték. Ez is szerepet játszhatott abban, hogy nem Berlinben és nem Nürnbergben történtek heves összecsapások.

A mintegy 1500 neonácival szemben óvatos becslések szerint is mintegy 10.000 elentüntető állt szemben.

A hamburgi rendőrparancsnok, Werner Jantosch értékelő tájékoztatóján aláhúzta, hogy ha nem álltak volna a rendőrök a két csoport közé, most nagy valószínűséggel halálos áldozatokról kellene beszámolnia.

Meglepetésként, szinte tanácstalanul konstatálták az elemzők, hogy a neonáci felvonulók közötti, mintegy 400, magukat „autonóm nacionalistának” nevező csoport tagjainak száma dupla akkora volt, mint amennyit a német államvédelem (Verfassungsschutz – az egyik német titkosszolgálat a 3 közül) eddig regisztrált. A téves infomáció felhasználása a rendőrség hibás felkészülését, a helyzet téves megítélését, az esetlegességek hamis feltérképezését eredményezte.

Az „autonóm nacionalisták” külsőjüket tekintve megegyeztek a balradikális csoportoknak tulajdonított külsővel, ami zavart okozott a rendőrök között. Jelre, ill. parancsra történt támadásuk eleinte elsősorban a rendőrök ellen irányult, amely szintén az anarchista csoportok magatartásához hasonlított.

Az őrizetbe vettek többsége nem Hamburgban bejelentett személy volt, mint az a két fiatal jénai nacionalista sem, akiket hat jármű felgyújtásának alapos gyanújával vezettek el. Ez is alátámasztja a rendőrség utólagos értékelését, miszerint alaposan megszervezett és koordinált, paramilitáris jellegű, az összecsapásokkal kalkuláló, mitöbb azokat kifejezetten kezdeményező megmozdulásról lehet beszélni a jobbradikális oldalon.

Ennek minősége és mértéke mindenképpen újszerűnek mondható az eddig ismert, átláthatónak nevezhető neonáci akciók palettáján.

A hamburgi rendőrség felkészülése szintén vonhat kritikát maga után, bár valóban elismerésként is megjegyezhető, hogy halálos áldozatról nem kell beszámolni... A bevetésre kirendelt rendfenntartók száma, a helyzet alakulásához képest kétség kívül alacsony volt, ami az erőszakpotenciál alábecslését tükrözi. Az időnként valóban anarchisztikus szituációkon az sem tudott lényegesen változtatni, hogy a Hamburghoz viszonyítottan békés Berlinből helikopterek segítségével áthelyeztek egy rendőrszázadot az Elba partjára. Az akció az évek alatt többször bevállt, két nagyváros közötti biztonságpolitikai témákra vonatkozó partnerszerződés működését támasztja alá, de utólag példaszerűen demonstrálja a hanzavárosban uralkodott kétségbeesést.

Karakterisztikus a kialakult káosszal határos helyzetre, hogy az elvonuló neonáci tüntetők egy kisebb csoportja idő közben hatalmába kerített egy személyvonatot. A fel- és leszállást erőszakkal megakadályozták, a szerelvény hangosbemondóján pedig a bezárt utazóközönség tudtára adták, hogy a német vasút mostantól a külföldieket elkülönítve szállítja. „Feketék, zsidók és egyéb idegen elemek számára tehervonatokat iktatnak be.”

A hamburgi május 1-je értékelésénél csekély vígasz csupán, hogy az ellentüntetők száma lényegesen magasabb volt, a neonáci garázda gárda csoportjainál, hogy a rendőrség minden tőle telhetőt megtett felszereltsége és rendelkezésre álló ereje függvényében és hogy a város politikusai megrökönyödve, de kategórikusan, egyhangúan ítélték el a jobbextrém zavargásokat.

Nyilván nem lehet egy bizonyos pontra visszavezetni a történteket. Több, egymástól különálló intézmény mérlegelésében, döntéshozatalában is hiba történt, így a bíróságon, a politikai döntéshozóknál, a rendőrségnél, a titkosszolgálatnál. A jobbradikális, jobbextrém közeg lényegesen szervezettebb, felkészültebb és erőszakra hajlamosabb, mint a róluk alkotott eddigi kép ezt feltételezte. Ebből a szempontból sajnos sikeresnek mondható a neonáci erődemonstráció. Ha ehhez hiányos információkra alapozott hibás döntések is társulnak a demokrácia intézményeinek képviselői részéről, az egyedül maradt civil társadalom nem tud határt szabni az antidemokratikus, alkotmányellenes erőknek. A nyilvánosság ereje, az ellentüntetések, a civil társadalom zárt felépése a neonácikkal szemben fontos úgy a belső, mint a külső kommunikáció szempontjából, de ehhez társulnia kell a jogállam demokratikus intézményeinek. Nem helyettesítve, hanem kiegészítve egymást. Visszatérően, nap mint nap.