Világ polgárai egyesüljetek?!

Véleményformálási, döntéshozási folyamatokban, így demokráciákban a legitimitásért folytatott politikai mobilizációs folyamatokban is, az azonosulás megkönnyítéséért, egyes gyűjtőfogalmak és jelszavak használatai a választópolgárok kegyeiért folytatott vélemény- és programütköztetések során nagy mértékben inflálódnak. Nemegyszer kerülnek ezen fogalmak kisajátításra, holott maguk a fogalmak egy egyértelmű (politikai) irányzat jellemzésére alkalmatlanok. Ezen fogalmak halmazába tartoznak az alábbi írás tárgyait képző „polgár-polgárság-polgári” kifejezések, melyeket európai konzervatív-keresztény-jobboldali pártok előszeretettel használnak választóik, szimpatizánsaik jellemzésére. Valójában, elválva a szavak szellemtörténetétől új tartalommal töltődnek meg ezen fogalmak, ill. egy történelmi folytonosságra hivatkozva (egyébként helytelenül) egy hagyomány folytatását sugallják, elfelejtve vagy szándékosan félretolva azt, hogy mi is eredeti jelentésük.

Hibás gondolkodás – a fogalmak kavalkádja

Korunk figyelemre méltó jelenségei közé tartozik kontinensünkön, hogy számos dolog, amit a politika ma értékesnek tart, ismét a „polgári“ jelzővel kerül ellátásra, ami a (Nyugat-) Európában, 1968-ban bekövetkezett etablált gondolkodással szebeni törés tekintetében meglepőnek tűnhet. Azonban az, hogy valójában milyen értelemben használják ma a jelzőt, legtöbbször rejtély marad. Mint számos kollektívát konnotáló fogalomnál, a használók felfogása szerint, ezesetben is egy elválasztó, határt meghúzó kifejezéssel állhatunk szemben, már ha a fogalom történelmi jelentéséből indulunk ki. Mely határról van szó és fenntartható-e ez a határ, ill. ott húzódik-e, ahol a fent megnevezett használói azt elképzelik?

Először is nem tűnik értelmetlennek a három fogalom egymástól elkülönített vizsgálata (már amennyire ez lehetséges), valamint mindhárom fogalom esetében egy történelmi és egy normatív jelentés körbehatárolása. Az eredmények így esetleg pontosabb választ adhatnak a fogalomtriáda mai használatával kapcsolatban felmerült kérdésekre.

A (városi) polgárság a modern társadalmak (ki)alakulásának folyamatában, az arisztokráciával és a klérussal szemben, kezdetben a kapitalista struktúra fejlődésével együtemben meggazdagodott burzsoá, aki később citoyen lesz és a (szekularizált) államtól feladatokat és terheket vállal át a köz javára. A magyar „polgár“ szó a német „Bürger”-ből származik és hasonlóan a némethez nem tesz különbséget a két jelentés között ill. a kifejezésben egyesíti azokat, így ez ahogy azt Christian Grave boroszlói (Bresslau) filozófus és fordító 1792-ben megjegyezte esetleg „(…) több méltósággal bír (…)“.

A polgárság mint történelmi osztály megszűnt létezni

A polgárosodás folyamata Magyarországon, a nyugateurópai folyamatokhoz képest egyébként is lassabban történt, (elsősorban a zsidó és a németajkú kisebbségeknél, később a nemeseknél), friss hajtásai a második világháború során vagy elpusztultak vagy egyes részei önnön értékeivel szembefordulva felszámolta magát. Esetleges megmaradt nyomait pedig a világháborúra következő kommunista rendszer felszámolta és a rendszerváltásig ez a helyzet nem is igen változott.

Nincsenek családok, melyekben a termelőeszközök tulajdonának öröklése valamely meghatározható életvitelhez vagy értékekhez lenne kötve. Ezek nélkül azonban a szociális felemelkedés, így egy behatárolható csoport kialakulása, megtestesülése hiányos. A rendszerváltás után egyelőre ez a kijelentés fenntartható, a termelőeszközök tulajdoni struktúrája a végbement (nem konfliktusmentes, illetőleg vitatandó) privatizációnak köszönhetően ugyan átalakult, gyakorlatilag anélkül (kivételek persze vannak) hogy a keresett kísérő jelenségek fellelhetőek lennének. A társadalom agrár-ipari-szolgáltató-tudás orientált struktúraváltásában csupán a termelőeszközökhöz kötött tényező keresése egyébként is kétséges. Egy bizonyos folytonosság kimondatlan konnotációja eltávolodik a „polgárság” történelmi definiciójától, annak történelmi szerepbetöltésétől. A „polgárság” felé mutatott sóvárgás így egy klasszikus konzervatív dilemmát mutat, mégpedig valami olyasmi újraélesztését, ami ebben a formában visszahozhatatlanul eltűnni látszik. Aki ma gazdag, az gyakorlatilag azt csinál amit akar.

A polgárság eltűnésével maradtak azonban a „polgár” és a „polgári” fogalmak, melyek a rendszerváltás után szintén a hagyományostól eltérő tartalommal kerültek megtöltésre. Hagyományosan a jelentéssel szoros kapcsolatban állna a kapitalista gazdasági rendszer, de mindenek előtt a „polgári demokrácia”, melyet annak idején Európa szerte a polgárság vívott ki a nemességgel és a monarchiával szemben. A „polgári demokrácia” fogalmának használata a magyar történelem tükrében túlzott jóindulatra vallana, de a rendszerváltás tükrében is inkább egy európai hagyomány revitalizásáról, pontosabban annak fogalmi átültetéséről lehet szó, mintsem egy történelmi tekintetben pontos meghatározásról. A folytonosság képének fenntartása ebben az értelemben is hibás. Ennek ellenére a fogalom puszta használata hordozhatná magában azt, ami érték, mely normatív jelentőséggel bírna, megtestesítve valamely politikai felhívást vagy apellációt. Hiszen politológiai olvasatában, ismételve a fentieket, a „polgár” kettős jelentéssel bír: a kapitalista rendszer –tevékenységei által– alkotó elemévé váló „burzsoá” és az állampolgár személyében. Elkötelezettséget, szociális felelősséget, közhasznú tevékenységet, szolidaritást gyakorlatilag csak az állampolgártól lehet számonkérni, illetőleg elvárni.

Nem utolsó sorban azonban egy demokráciában mindenki állampolgárnak számít, függetlenül a bevételeitől, a gazdasági szerepvállalásától, a (politikai) hovatartozásától vagy a származásától. Eme felfogás értelemben a demokrácia ellen szólna az, ha bármely követelést kizárólag vagy túlnyomóan egy bizonyos csoport felé fogalmaznánk meg, amely így az állam valódi hordozóelemeként privilégiumokra tenne szert és így a többiek fölé helyeződne. Itt jelentkezik legkésőbb a fogalom kisajátítóinak gondolkodási hibája.

Egyenesen a demokrácia gondolatának kivájása lenne az elképzelés, miszerint a saját felemelkedésen és mások egyidejű lesüllyedésén keresztül, a saját pozíció ünnepelve deklarálhatóvá válna, melyben az aktuális vagy a jövendő szociális konfliktusok, feszültségek egyszerűen mintegy „természetes adottság” kerülnének elfogadásra. Ez teljes mértékben ellentétben állna azzal, amit a polgárság revitalizálásához kötött remények prognosztizálnak. Egy társadalmi csoportok között elérendő „történelmi szerződést” proklamálók, valószínű intenciójukkal ellentétben, ezen paradoxon kialakításához és elmélyítéséhez járulnának hozzá.

A harmadik fogalom, melynek használata visszatérően (fogalom)zavart kelt, a „polgári” attribútum használata. A „polgári” deklarált hagyománnyal bíró értékek mentén alakul és egy bizonyos életvitel jellemzi. Itt is a fogalom kettősségével állunk szemben. A fogalom aktuális felfogással töltött, valóban létező – tehát nem kőbevésett – tartalmával és egy imaginatív, állandó érvényességű jelentéssel, melyet számon lehet kérni, melynek számonkérésétől stabilizációs (így pozitív) hatást várnak a követelők a társadalomra nézve. Érdekes módon mindkettő, bár a második kiélezettebben, egyfajta kultúrakritika, hisz a polgári viselkedés nem bír determinisztikus karakterrel, nem egy bizonyos, kizárólagos politikai irányt vagy egy bizonyos vallást jelent.

Max Weber „protestáns etikája” tendenciájában esetleg differenciáltabb a történelmi fejlődés tükrében és erre hivatkozva konzervatív vagy jobboldali politikusok reklamálhatnák maguknak a vélt igazságukat. A „polgári” jelző ilyen irányú aznosítása azonban nem felel meg az európai és a magyaroroszági társadalmi képeknek. Az így valós „polgári”, ha eltekintünk a nyakkendő és a családi porcelán használatától, származásra utalna. Beszéd és gondolkodási aktusokról lehetne szó, habitusról, büszkeségről, méltóságról, szerénységről, melyek a példaként szolgáló, megnevezett rekvizítumok nélkül is működnek. Ezek individuálisan kerülnek kialakításra és átadásra, hasonló odafigyeléssel mint esetleg ez a múltban a nemeseknél történt. Azaz egy szociális, valóban csoportformáló szokásról lenne szó, mely azonban a gazdasági kialakulási feltételeitől (és a politikai döntéshozástól) nagymértékben, ha nem teljesen emancipálódott. Ez a „polgári” egyelőre politikamentes, a polgári identitások nem a cég, szakszervezet, párt vagy vallás mentén formálódnak (ami ezek mentén formálódik, annak valóban van csoportképző ereje, de az nem a polgári identitásokkal áll összefüggésben). Tulajdon és tudás, képzettség és műveltség valóban nem számítanak elutasítandónak, és ezen tulajdonságok megragadásának, valamint célzott terjesztésének, bővítésének felismerése közelebb hozhatja a vizsgálót a polgári identitások alakulásának megértéséhez. A kortárs, mértékeiben kisebb, burzsoá metamorfózisok nincsenek tekintettel a politikai hovatartozásra, pontosan azért figyelemre méltóak, mert ellentétben a történelmi szerepekkel apró baloldali vagy volt baloldai miliőkben zajlanak.

Aki magát ma polgárnak vallja, az valójában azt szignalizálja, hogy tud elsősorban saját magának pl. a fogyasztásban, az élvezetekben, a szexualitásban határokat szabni. A morál véletlenül sem vész el, azonban az immár nem egy megbízható koordinátarendszerben található, melyben biztosan fellelhető lenne a megengedett és a tiltott. A saját cselekedet behatárolása és ennek kialakítása az egyén feladata. Ìgy a polgári habitus, ellentétben a politikusi meghatározások elképzelésével Európában, így Magyarországon is nem homogén és nem kiszámítható. Arról szól, hogy hogyan lehet a bipoláris világ eltűnése után jelentkező szabadságot és a globalizációt, a modernizációt szuverén módon alakítani és arra nem mint kívűlről erőltetett sablonra tekinteni. Az új, más alapokra helyezett polgárosodási folyamat jövőbeli eredményességének szempontjából ennek megértése esszenciális és ez valóban részben visszamutat a burzsoá-citoyen fejlődési folyamatra.

Kertész Imre 2007 júniusában a berlini Művészetek Akadémiája „Perspektive Europa” címmel tartott kongresszusán a következő gondolatokkal zárta beszédét: „(...) az a civilizáció, amely nem mondja ki világosan az értékeit, vagy amely e kinyilvánított értékeit cserben hagyja, az a pusztulás, a végelgyengülés útjára lép. Akkor majd mások fogják kimondani ezeket az értékeket, s e mások szájában azok már nem értékek lesznek többé, hanem megannyi ürügy a korlátlan hatalomra, a korlátlan pusztításra. Mint mondtam, magunkra maradtunk, nem vezet bennünket sem égi, sem földi útmutató; értékeinket magunknak kell megteremtenünk, napról napra s azzal a kitartó, bár láthatatlan etikai munkálkodással, amely ezeket az értékeket végül a napvilágra hozza s új európai kultúrává avatja.(...)”

Ennek jegyében: Európa polgárai, Magyarország polgárai...
a civiltársadalom nyakkendő nélkül is működik, nélkületek azonban nem!